"Nincs rosszabb érzés, mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. Elmész valahonnan s elindulsz valahová. . . valamiért. . . Hogy miért? Mert van okod. Vagy nincs. De valamiért biztos. Bőröndödbe bepakolod minden cuccodat, ruhákat, cipőket, könyveket, emlékeket, élményeket, gondolatokat, ráülsz, és összehúzod a zippzárat. Majd kicsivel később eltávolodsz, a vonat suhan . . . és Te felejtesz. Egy idő után elhalványul minden, mi akkor sebet ejtett rajtad. Megsárgult emlékképek. Elhalkult hangok, mondatok. Elfelejtett emberek, tulajdonságok, helyek, épületek, kicsiny sarkok, lopott csókok. És ha egyszer majd . . . még visszatérsz oda, a képek kitisztulnak és a hangok egyszer csak élesednek. Minden olyan lesz, mint régen volt. . . talán. . . . Bár mégsem. Soha nem lesz olyan igazi. . . olyan első. De jó így is. Később megint ott vagy . . . Boldogan, örülsz mindennek, szárnyalsz, szeretsz és barátkozol. Szép képek. Csak sajnos valahol minden véget ér. . . . mindig. Egyszer a jó emlékeknek is vége szakad, valaki elvágja a kötelet, onnatól megint kereshetsz valamit. . . valami szépet, aminek örülhetsz és újra megbarátkozhatsz vele. Örök körforgás. Csak ne kéne mindig elvágni azt a kötelet. . ."
A hozzászólások megjelenítése/elrejtése
A hozzászólás-űrlap megjelenítése/elrejtése